Azzal az eszköztárral, amivel a problémádat teremted, nem tudod rendbe is tenni.

Számos alkalommal találkozom, hogy szemmel láthatólan konfliktusokkal, stresszel, életviteli nehézségekkel küzdő emberek, szentül meg vannak győződve róla, hogy kézben tudják tartani a dolgaikat.

Ugyan, már túl van számtalan csalódáson, rossz döntésen, kudarcba fulladt kapcsolaton, szakmai zsákutcákon, sikertelen próbálkozásokon, megcsaláson, veszekedéseken a családdal, barátokkal, kollégával, de még mindig homokban tartja az ember a fejét. Gyakran hangzik el, hogy tanultam a hibáimból, minden csalódás után fejlődtem, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Ugyan azt nem, kicsit változtatsz rajta, kicsit átalakítod, nézőpontot váltasz, de az út ugyanoda fog vezetni.

Sémamódokat követünk, olyanokat, melyeket jórészt gyermekként rögzített az elménk, és azt tanulta meg, ez a megoldás arra, hogy szeressenek, elfogadjanak, elérjek, beteljesítsek valamit, vagyis valaki legyek. Az egész élet voltaképpen nem a vágyaink beteljesüléséről, és a csalódásaink, kudarcaink elkerüléséről szól? Az öröm, és a félelem határozza meg egész létünket, e két állapot között egyensúlyozunk. Valamit meg akarok élni, valamit pedig ki akarok kerülni. Ez a két dolog mentén cselekszünk.

Ahhoz, hogy a vágyott állapotot meg tudjuk valósítani pedig az elménkben tárolt információkhoz tudunk, csak nyúlni. Azokhoz az információkhoz, amit valamikor már megtanultunk, megtapasztaltunk, mind egy megoldási sémát. Fontos megérteni, elménk természetét, mely kizárólag olyan információkat tesz hozzáférhetővé számunkra, melyről azt véli biztonságos. Képzeld el, hogy létezik a csalódás utcája, a kudarc utcája, és még számos utca melyet ki akarsz kerülni, de mégis sikerült ezekbe az utcákba elnavigálnod magad, akkor azt mondod, ezt többet nem csinálom, legközelebb elővigyázatosabb leszek, ergo tanulok a hibáimból. Aztán csak látjuk, hogy legközelebb is sikeresen eljutunk ezekbe az utcákba, csak most nem a Rózsa nevezetű utcán keresztül, hanem mondjuk a Nárcisz nevezetű utcán keresztül, és ezt nevezzük fejlődésnek, okulásnak, tanulásnak. Ha egy utcába nem szeretnék eljutni, de minden utca, amit ismerek oda vezet, és nem oda ahova meg szeretnék eljutni, akkor hiába váltogatom az útvonalakat, a végeredmény determinálva lesz, újból eljutok a csalódás utcájába. Ha pedig egy vágyott utcába szeretnék eljutni, de az általam ismert útvonalak nem oda vezetnek, akkor hiába váltogatom az útvonalakat, akkor sem fogok oda eljutni.

Tehát marad a félelem elutasításából, és az öröm, vágyából fakadó kettősség, és e kettősségből eredő állandó küzdelem, és ez hatja át az egész életünket. Ez fogja meghatározni, gondolatainkat, és gondolataink alapján viselkedésünket, cselekedeteinket, kommunikációnkat, az egész élethez való viszonyulásunkat. Egy dolgot viszont továbbra sem akarunk észrevenni, hogy továbbra is küzdünk, nem vagyunk hajlandóak meglátni, hogy míg továbbra is a küzdelem határozza meg az életünket, addig feleslegesen pazaroljuk energiánkat, hogy a konfliktusaink, küzdelmeink, legyen az lelki, vagy szellemi küzdelem nem más mind pszichológiai energiánk pocséklásának folyamata. Néha több, néha kevesebb energiát pazarolunk el, de nem is az energiapazarlás mennyisége a lényeg, hanem maga a pazarlás. Az energiapazarlás pedig nagyságától függően, előbb vagy utóbb eljuttat a testi, lelki kifáradásig. Míg-e folyamatok zajlanak, szervezetünk az energiavesztés következtében, egyre gyengébbé, és sérülékenyebbé válik, utat nyitva a betegségeknek, és így már nem csak a lelki konfliktusainkkal küzdünk, hanem a depresszió, a szorongás, a pánik, mellett a testi betegségek is fellépnek.

Hány és hány pofon, csalódás, kudarc, fájdalom kell érjen ahhoz, hogy hajlandó legyen az ember meglátni azt, hogy az ego fenntartása, annak megélése, hogy én okos, bölcs, pozitív, ügyes, kitartó, értelmes, talpraesett, felelősségtudó, önzetlen, segítőkész, vagy bármi más vagyok, csak annak az árán megy, hogy a konfliktust fenntartva saját energiáját pazarolja a rendszer. Voltaképpen egyáltalán hajlandóak vagyunk-e látni, csupán azért, hogy az énképünket fenntartsuk, valakik legyünk, feláldozzuk a nyugodt, konfliktusoktól mentes belső harmóniát.

Lépold Kata